Azt mondják, akik mondanak valamit,

embert bölccsé a sok idő alakít,

Szerintem ez nagy tévedés.

Hiába éltél majd' annyit, mint én,

gyerek vagy, fejletlen ösztönlény,

A sok idő önmagában kevés.

Önfegyelem és önfigyelem,

e kettő a két legfőbb elem,

Ami bölcsességet szül.

Nem gondolom, hogy bölcs vagyok,

de bennem vannak hajlamok,

Legalább valahol belül.

Te pedig őrjöngsz, más eszköz híján,

mindent felégetsz halált kiáltván,

Szórva szúrod a sebeket.

Még most is fáj és eszembe jut gyakran,

amiket mondtál rám; ostoba, haszontalan...

Köptél rám eleget.

És én mégis szerettelek, hogy rohadnál ketté.