Szalad az egyszarvú,

szedi nyurga lábait,

lobogó sörénye

oly fényes, hogy vakít,

szalad, mert űzik,

üldözője ő maga,

még e ritka lénynek

is van árnyoldala,

szalad a kis egyszarvú,

bokron át és hegyen át,

talán addig meg sem áll,

míg eléri Tündérhegy kapuját.

Nézem őt.

Ezt a nőt.

Aki szomorú

és én vagyok.

Látom a szemét.

Öröme helyét.

Most csak bú

és bánat van ott.

Figyelem a száját.

Kacajra nem tát.

Szavakkal jól játszik,

de nem nyer.

Hallom a kezeit.

Egymást tördelik.

Mi baja hát?

Csak ember...

Mélyet slukkolok a cigimből.

Néha azt képzelem, magát az életet szívom, megtanultam szépen, apróra mért mohó slukkokban szívni, hogy ne égjen félre, ne tékozoljam,

csak az élettel nem így kell bánni.

Hihetetlen, mennyire el tudom ezt felejteni. Őszintén rácsodálkozom, hogy egy héttel ezelőtt mennyire fontosnak tartottam a biztonsági játékot és közben szabad embernek hittem magam.

De miféle szabadság az, amit saját magunk vonunk keretek közé?

Olyan egyszerű ez, nagyszerű és világos, én mégis el tudom felejteni, annyira félek, hogy félreégek, mintha az valami visszafordíthatatlan dolog volna, de ha egyszer az is lesz, mi van akkor? Nem kizárható, hogy az őrület a szellem teljes szabadsága, ha nem is mindenfajta őrület az. Egyébként is, bíznom kell magamban, a szabadsággal élni fogok, nem visszaélni.

A cigi közben elaludt, de halk sercenést követően ismét forrón kapar a torkom.

Mindent rendbe lehet hozni a megfelelő eszköztárral.