Egy üres hám fakó illata

és kiüresedett nagyvilág,

Ez maradt itt, Zoknika,

meg a zokogó anyukád.

Bonbonnózid, radarfüled,

csöpp mancsaid, farkincád,

az összes kedves halk neszed,

ahogy kergeted a labdát,

ahogy a fűben ugrálsz,

ahogy mosolyogsz rám,

ahogy az ajtóban vársz...

Bár visszakapnám.

Remélem, már életedben

tudtad, nekem mit jelentesz,

Kicsi babám, kisszerelmem,

egy szép nap Anya Veled lesz.

Szia Csacsi! - mosolygok Rád,

aki szaladsz elém boldogan,

Térdre hullva ölellek át 

s Te ficánkolsz majd karomban.

De buta testem nem adta fel,

bár minden más Veled távozott,

Így még sok-sok idő telhet el

míg bundácskádba túrhatok.

Meg sem érdemelt ajándék,

a legnagyobb tanítómester,

a bennem lévő jó szándék,

a legjobb szívű Ember.

Az évek során annyit adtál,

hogy azt megköszönni nem lehet,

De köszönöm, hogy kiválasztottál

és tudod: Anya nagyon szeret!

A fiam, a legjobb barátom,

gyógyír lelkem sebeinek,

Át életen, át halálon,

mindenen át szeretlek.

A kövek királynője vagyok,

és a trónom egyszemélyes,

Kőfalak közt uralkodok,

a kő, tudod, nem szeszélyes.

Kőből minden alattvalóm,

távol tartom őket már,

Váram talán kőhalom,

de engem tényleg hazavár.

Fejem olykor hátrahúzza

böhöm nehéz kőkoronám,

De gondolatom könnyen úszva

halad szabad lelkem után.

Én magam nem vagyok kő,

se fém, fa, üveg vagy brokát

Ha fura is, de hús-vér nő,

aki nem hajolt be alád.

Így lettem a kövek királynője,

és nem egy ember királynéja,

rokona vagy ismerőse...

Kőcsarnokom hideg néha,

de legalább örök.

Jövök!

Él.

Fél.

Félénk.

Fél-énke.

Ha fél, nem él, hiszen nem egész, csak fél.

Azt mondják, akik mondanak valamit,

embert bölccsé a sok idő alakít,

Szerintem ez nagy tévedés.

Hiába éltél majd' annyit, mint én,

gyerek vagy, fejletlen ösztönlény,

A sok idő önmagában kevés.

Önfegyelem és önfigyelem,

e kettő a két legfőbb elem,

Ami bölcsességet szül.

Nem gondolom, hogy bölcs vagyok,

de bennem vannak hajlamok,

Legalább valahol belül.

Te pedig őrjöngsz, más eszköz híján,

mindent felégetsz halált kiáltván,

Szórva szúrod a sebeket.

Még most is fáj és eszembe jut gyakran,

amiket mondtál rám; ostoba, haszontalan...

Köptél rám eleget.

És én mégis szerettelek, hogy rohadnál ketté.

Retrográd a Merkúr,

Retrográd a Mars is,

A nyomás rajtunk úgy ül,

mint a zsebbe rejtett hasis.

Nem látszik, de bűzlik,

sunyiban penetrál,

Előbb-utóbb feltűnik,

hiszen mindenkit birizgál.

Boldog új év a faszom.

Ti mind akartok valamit,

de nem mind ugyanazt,

előjöttök, ott, itt, emitt,

és hozzátok a katyvaszt,

s bár sokszor úgy jöttetek,

hogy csak hoztunk és adnánk,

szótlanul ültem köztetek

és vártam, hogy lecsapjon ránk

az éhség, mert ez az, éhség és semmi más

és jött is titkos nyelven a várt vallomás:

nekem a lelked kell, nekem a tested,

nekem a tisztaságod, nekem a retked,

üres vagyok, segíts, tölts ki,

tele vagyok, feszít, önts ki,

de csak akkor, ha én akarom és kérem,

az értékedet is mindig így mérem,

tükröm legyél, mutass meg engem

- én pedig szántalak, szó nélkül mentem,

mert segíteni akartam, mert küldetésnek hittem,

de megtanultam végül, hogy nem ér ez lófaszt sem,

bár ma is mindig ott vagyok, ahol ott kell lennem,

de keresztjük, már tudom, nem az én keresztem,

kísérnem szabad csak, vezetnem soha,

így köszönthet rám a nyugalom kora.

Ne állj meg, ne nézz hátra,

meg ne lásd önmagad,

fuss, ha kell, a halál karjába...

a baj bizony belőled fakad.

Bárhogy ámítod a nőt a tükörben,

bárhogy kábítod azt a lényt belül,

semmivel sem cselekszel különben,

mint a többi. Ezt fogadd el lényegül

és tátsd a kurva szád, ha felé

egy sült galamb repül,

talán nem megy mellé.

Állj meg. Nézz hátra. Az ott

te vagy, csak te, mitől félsz?

És ha érzel? Nem vagy halott.

Ennyit talán már csak túlélsz.

Hogy úgy érzel, hogy nem érzel...

Törött vagy és még kapaszkodsz is

ebbe. Elfojtasz, hogy ne érjen inger,

ezért nincs most nagy katarzis,

és talán nem is lesz,

talán...

Talán nem is kell lennie.

Csak megállok végre.

Élettelen győzelem,

Gyanakodva figyelem,

fürkészem, mi jön ezután, 

dal vagy veszedelem?

Őszinte, teljes szívből kívánom

magamnak, hogy ezen a világon

többé ne szeressek embert, vagy

tarthassam meg a tényt örökké magamnak,

legyen plátói, tiszta érzés, élvezzem pusztán

társaságát, ne vágyjam, hogy szívvel húzzon hozzám,

mert ez mérgez mindig, hogy nem ismerek mást,

mint a mezítlen ego diktálta szabadon birtoklást,

érzek, ezért magaménak akarom tudni őt,

azaz nem, mert voltaképpen elmenekülök

még a halovány gondolat elől is.

Beteg vagyok. Ez valami lelki pestis.

Elborzaszt a szürkület, amivé lettem,

mi vezetett ehhez, pontosan melyik tettem?

Melyik ajtón nem léptem be jókor?

Sorsommal most melyik isten mókol?

Biztos van és lesz ennek értelme, persze,

közmondásnak kiváló a veszett fejsze nyele.

Harminckét éves lettem én,

írta előttem a bajszos legény

hetyke 

keze.

A szándék, hogy magam meglepjem

ezen a nyálkás szürke reggelen

maradt,

maradt.

Harminckét évem elszelelt,

éltem közben vagy ötvenet,

lazán.

Az ám!

Lehettem volna boldog is,

más lelkében katarzis,

szegény én,

én szegény.

De nem lettem, mert véletlen

baljós öntudatra ébredtem,

hú és ha.

Ez igen fura.

Az Ördög éltessen minket, Attila! 

Sírós hangon mondom:

szeressetek engem!

Az üvegről lebontom

a kupakot, így bennem

folyik már a bátorság vize:

ereimet szántja a vérem,

hatni kezd a varázsige

meggyógyulok, érzem.

Hamis arcot viselek

még a rettegés se igazi

talán mindent csak színlelek

se szerény, se kivagyi

nem vagyok, de vagyok-e egyáltalán?