Nap és árnyék cikcakkjában

sírásra lettem figyelmes,

odaléptem hamarjában:

no, mi lelte, kedves?

Kevés örömem van,

kezdett bele a néni,

reggelente magányomban

az erkélyen kávézni,

és most elvették ezt tőlem,

közvetlenül az erkély alá szarnak,

ablakot se nyitok már esős időben,

mert penetrál a szarszag,

és dühös vagyok és tehetetlen,

és félek, hogy nem marad már semmim,

az évekkel minden mást elvesztettem,

s most már ez a kevés se az enyim.

És csak zokogott, ez nem az erkélyről szólt,

ez több annál, ez maga az emberlét esszenciája,

hogy én gyakorlom az életem feletti kontrollt,

hogy én döntöm el, mi és mikor legyen zárva.

A szívem összeszorult, ahogy állt mellettem

és rákapcsolódtam fáradt, magányos lelkére,

sajnos érdemben sokat nem tehettem,

csak kakizacsit húztam reszkető kezemre,

és összeszedtem az összes szart onnan,

és mondtam, tessék felmenni az emeletre

huzatot csinálni, rögtön, azon nyomban,

és üljön ki kávézni és levegőzni az erkélyére,

ezentúl minden nap jövök majd erre

és elrámolok mindent, ami nem oda való,

csak tessék megígérni nekem örökre,

hogy nem adja fel, ha túl sok a tahó,

csak tessék szólni nekem, ha lát,

vagy a mi kutyás brigádunknak,

ha meg tudjuk oldani a baját,

tekintheti onnantól megoldottnak.

És ettől csak erősödött a sírása,

de immár boldogan és szeretettel eltelve,

és elindult szépen a lépcsőházba,

még a lift elől is köszönetet rebegve.

Nem tettem sokat. Igazán, tényleg nem,

de azt hiszem, minden érintett büszke lehet rám:

rengeteg hibával, de elég jó ember lettem,

nem hagyok senkit sírni az utcán.